Ismét a kettős mércéről: a nyomor idején is drasztikusan növelik a "holokauszt-túlélők" javadalmazását

Egy nem túl széles nyilvánosságot kapott újsághír:

Előzmények: A nemzeti ügyek kormánya tartja a szavát: azonnali hatállyal 50 százalékkal növeli a "Holokauszt-túlélők" életjáradékát

Tehát – mint mindenkor – a gazdasági-pénzügyi helyzettől függetlenül egy privilegizált nép kárpótlására mindig van pénz. Ma Magyarországon emberek milliói – a nyugdíjas-társadalom majdnem egésze, kivéve Biszkut és kommunista főcimboráit és csatlósaikat, kiszolgálóikat – élnek mélyszegénységben, tízezreket raknak ki végrehajtónak eufemizált bűnözők otthonaikból, százezreknek van – önhibájukon kívül – több százezer forintnyi rezsihátraléka, de egy 70 évvel ezelőtti történet „túlélőinek” javadalmazására mindenkor, minden körülmények között, bármi áron van pénz. Hogy ez morálisan abszolút elfogadhatatlan, talán nem igényel különösebb okfejtést, azonban a kormány állításával ellentétben ráadásul semmiféle jogalapja sincsen. A hivatkozott 1947. évi párizsi békediktátum XVIII.tv.27. cikke 2. pontja ugyanis semmiféle előírást nem tartalmaz arra vonatkozólag, hogy 2013-ban, illetve 2014-ben a magyarországi kormánynak 50%-kal emelnie kellene az ún. „holokauszt-túlélők” apanázsát.

Miként Tallós Emil barátom volt szíves figyelmemet felhívni, az 1947. évi párizsi diktátum 27. cikke 1.pontjában ugyanis az foglaltatik, hogy “Magyarország kötelezettséget vállal arra nézve, miszerint minden olyan esetben, amidőn magyar fennhatóság alá tartozó személyeknek Magyarországon levő javaira, törvényes jogaira vagy érdekeire e személyek faji származása vagy vallása miatt 1939. évi szeptember hó 1. napja óta zár alá vételt, elkobzást vagy kényszerkezelést rendeltek el, az említett javakat, törvényes jogokat és érdekeket tartozékaikkal együtt visszaállítja, vagy, ha a visszaállítás lehetetlen, e tekintetben megfelelő kártalanítást ad”. A mostani kormányhatározat által hivatkozott 2. pont pedig ekképpen rendelkezik: “A magyar kormány mindazoknak a személyeknek, szervezeteknek vagy közösségeknek Magyarországon levő összes javait, jogait és érdekeit, akik, illetőleg amelyek egyénenkint vagy mint összességek tagjai faji, vallási vagy más fasiszta szellemű zaklató rendszabály tárgyai voltak, amennyiben azokra nézve a jelen Szerződés életbelépésétől számított hat hónap alatt örökös nem jelentkezett vagy igénybejelentés nem érkezett, át fogja ruházni az ilyen személyeket, szervezeteket vagy közösségeket Magyarországon képviselő szervezetekre. Az átruházott javakat ezek a szervezetek az említett magyarországi összességek, szervezetek és közösségek életben maradt tagjainak támogatására és helyreállítására fogják fordítani. Ezeket az átruházásokat a jelen Szerződés életbelépése után 12 hónapon belül kell foganatosítani s azok magukban fogják foglalni a jelen Cikk 1. bekezdése értelmében visszaállítandó javakat, jogokat és érdekeket is.”

Tehát a kormányzat által említett nemzetközi szerződés alapján a kártalanítás már régen – s tegyük hozzá, azóta is többszörösen – megtörtént, s annak a nemzetközi dokumentumban megszabott határideje 1948-ban letelt. Amennyiben esetleg a párizsi békediktátum mégis tartalmazna a jelenre nézve ilyen előírásokat a magyar fél részére, tekintsünk egy ellenpéldát. Nevezetesen azt, miképpen tartja be a zsidó állam a rá kirótt, s valóban hatályos nemzetközi jogi kötelezettségeket.

1947-ben az ENSZ Közgyűlés 181. számú határozata a történelmi Palesztina területén eredetileg egy önálló zsidó és egy önálló palesztin állam megalakítását határozta el, Jeruzsálemmel mint nemzetközi fővárossal. A 181. számú ENSZ-határozat Jeruzsálemet “corpus separatum”-nak, egy olyan különálló közigazgatási egységnek nyilvánította, amelyet speciális nemzetközi irányítás alá helyeznének, s ezt az ENSZ felügyelné. Az ENSZ Gyámsági Tanácsa dolgozná ki Jeruzsálem kormányzati rendszerét, amely egy kormányzóból, valamint egy nemzetközi tisztviselőkből álló közigazgatási stábból állna. A kormányzó különleges kvalitású személy lenne, aki nemzetiségére való tekintet nélkül kerülne megválasztásra, azzal a kitétellel, hogy Palesztina egyik államának sem lehet az állampolgára. A Gyámsági Tanács égisze alatt tevékenykedne, de bizonyos esetekben önálló döntési jogkörrel bírna. Az ENSZ 1949-ben a 303. számú határozatában megerősítette Jeruzsálem, illetve térségének nemzetközi igazgatás alá helyezését, valamint a szent helyek védelmét.

Az 1967-es ún. hatnapos háborúban azonban Izrael semmibe véve az ENSZ-határozatokat, agresszív módon megtámadta Egyiptomot, Szíriát és Jordániát, elfoglalta a Gázai-övezetet, a Sínai-félszigetet, továbbá Szíriától elragadta a Golán-fennsíkot és megszállta Kelet-Jeruzsálemet is. A Sínai-félszigetet nem tekintve, ez az állapot a mai napig fennáll.

Úgy tűnik tehát, hogy míg egyfelől Magyarország kormányai nem hatályos vagy nem létező nemzetközi előírásokat is szervilis módon végrehajtanak, illetve ezekre hivatkozva folyamatosan és drasztikus mértékben emelik a “holokauszt-túlélők” életjáradékát a magyar társadalom vészes elroncsolódása és egzisztenciális tönkretétele közepette, addig a javadalmazott kisebbség állama nagyon is létező nemzetközi szerződésekre és előírásokra fittyet hányva folytatja a maga agresszív bel- és külpolitikáját, beleértve a palesztinok elleni genocídiumot is. Hogyan is van ez akkor? Quod licet Iovi, non licet bovi? Persze, mindahhoz, hogy Izrael javára ez a furcsa nemzetközi jogi alapelv érvényesülhessen, a budapesti kormányzati asszisztencia és impotencia is feltétlenül szükségeltetik.

Lipusz Zsolt – Kuruc.info