Ez természetesen nem feltétlenül az unió hibája, sokkal inkább a magyar politikai elit hozzáállásában, tárgyalóképességében és céljaiban keresendő.

Jól ismert tény, hogy a kiskereskedelemben és az autógyártásban dolgozó magyar munkavállalók harmadát-negyedét keresik annak, mint amit a multinacionális cégek anyaországaiban dolgozó, hasonló beosztásban dolgozó munkavállalói számíthatnak.

 

A kevésbé ismert tény: ez bizony így is fog maradni. Az unióban kialakult munkabeosztás, illetve az Orbánék által kitalált rendszer alapvetően egy bedolgozó országgá tesz minket. Vagyis maradunk másodrangú ország.

 

Egy autógyárban dolgozó munkás, vagy a mostanában egekbe magasztalt multinacionális kiskereskedelmi hálózatban dolgozó magyar alkalmazott negyedannyit, vagy még kevesebbet keresi annak, mint amit Németországban, vagy Nagy-Britanniában kapna.

 

A szomorú helyzet az, hogy a válság éveiben (és a magyar kormányok döntéseinek hála) még nőtt is a különbség: a magyar jövedelmekből eltűnt a túlórapótlék, a vasárnapi és éjszakai munkavégzésért járó többletpénz egy része, de szűkítették a délutáni műszakért járó pótlék időszakát is. 

 

Az autóiparban dolgozók béréről viszonylag keveset tudni: az érintett cégek gyakorlatává vált ugyanis a titkolózás. Annyi persze sejthető, hogy egy átlagos németországi fizetés négyszer-ötször nagyobb a magyarországinál. 

 

Egy német munkás a szektorban átlagosan 2400-2700 eurót, - vagyis körülbelül 764-860 ezer forintot - keres, természetesen a pótlékok és a túlóra nélkül (25-30 százalék túlórapénz jár a munkavállalóknak a szektorban).

 

A kiskereskedelemben dolgozók közel háromnegyede, a multinacionális cégeknél pedig a dolgozók 40 százaléka dolgozik minimálbérért. De nem sokkal jobb a helyzet a magasabb fizetési kategóriákban sem: legtöbben 120-140 ezer forint körül keresnek.

 

A nevetséges bérhelyzet következtében a kereskedelmi szektorban tavaly már munkaerőhiány lépett fel. Érthető is. A munkavállalók egy része ugyanis a megalázó bérért  már nem megy el sokszor napi 10 órát robotolni, mert egyszerűen már nem éri meg neki. Így például egyes régiókban hiány volt boltvezetőkből, részlegvezetőkből, első, vagy vezető eladókból, a tetejébe ehhez jön még az óriási a fluktuáció is.

 

Igen, úgy tűnik, 15 évvel az ezredforduló után egyre kevésbé népszerű a rabszolgamunka.

 

Míg az 2002 és 2010 között mindössze négy százalékkal csökkent a német és a magyar átlagfizetés közötti különbség (az uniós átlaghoz képest még elmozdulás sem történt), azóta pedig - mint láttuk - még rosszabbodott is a helyzet. 

 

Ehhez képest Németországban kétezer euró feletti bruttó átlagbér a kiskereskedelemben, amihez még hozzájönnek a különböző pótlékok és a túlórákért járó pénzek. Például egy vasárnapi munkavégzésért 120-tól 150 százalékig (hétköznapra eső ünnepnap alatti munkavégzés esetén ez 200 százalék is lehet) terjedő összeg jár.

 

Nagy-Britanniában egy átlagos tescós munkavállaló körülbelül 400-450 ezres bruttó bért kap, egy boltvezető viszont már egymilliónál magasabb összeget vihet haza.

Elsőre furcsának tűnhet, de a mindenkori kormányoknak érdeke a hazai bérek alacsonyan tartása, hiszen a multinacionális vállalatok érdekeinek megfelelő politikával egyszerre sok munkahelyet "biztosít" - rövid távon.

 

Viszont a bérfejlesztés elmaradásával, a saját KKV-szektorunk kárára történő, kizárólag a multinacionális cégek érdekeit kiszolgáló gazdaságpolitikával saját magunkat helyeztük a kissé lenézett, bedolgozó, félgyarmati ország szerepébe, amiből kitörni szörnyen nehéz lesz már.